Sárai Rita

Az emberek nagy többsége, ha egy sérült társával találkozik, zavarba jön. Van, akinek az arcán önkéntelenül is a szánalom tükröződik, holott akivel kapcsolatba kerülünk, annak egészen biztos nem erre lenne szüksége. De mire? És honnan tudjuk, honnan tanulhatjuk meg, hogyan viszonyuljunk sérült embertársainkhoz úgy, hogy az mindkét félnek partneri kapcsolatot jelenthessen. Azt szeretnénk, hogy valaki „tanítson meg” minket ’épeket’ arra, hogy hogyan bánjunk, beszéljünk velük, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Az interjúban próbálunk képet kapni a kerekesszékkel élők családon belüli és kívüli emberi kapcsolatairól, férfi-nő kapcsolataikról, majd pedig arról a Gördülő Tánccsoportról, amely nemcsak a csoporttagok egyéni életét teszi teljessé, és tánc közben a közösségi lét kiteljesedéséhez vezet, hanem mindeközben nekünk, nézőknek szereznek a csoport tagjai maradandó örömet... A tabuk nélküli beszélgetésre Sárai Ritát kértük fel, aki fiatal, ambiciózus, a művészeteket kedvelő, családban élő kisgyermekes anyaként 1997-ben vált mozgásképtelenné, azóta kerekesszék segítségével mozog. Mit mozog? Tánccsoportot szervez, táncol, mindennapjait sikerekkel és kudarcokkal ugyanúgy éli, mint mi, csak talán kicsit nagyobb akaraterővel, és töretlen optimizmussal… 2005-ben a Pannon Példakép Alapítvány díjazottja volt.

Saját magáról ennyit írt a Gördülő Tánccsoport honlapján:

„Hódmezővásárhelyen születtem a mérleg havában. Szülővárosomban tanultam, majd férjhez mentem és született egy gyönyörű kislányom. Kis családommal Bábolnára költöztem, ahol óvónői hivatásomat gyakorolhattam, mellette aerobik, jazz-balett, és mazsorett oktatás kötötte le az energiám egy részét. Kipróbáltam a helyi TV bemondónői szerepét is, amit később a Duna TV társműsorvezetői posztjával toldottam meg. Pörgős, szép és jó életem 1997.02.08-án letért a pályájáról. Egy padlásról a pincébe zuhantam. Új élet kezdődött. Új lehetőségek, célok irányítanak az utamon. Ennek egyik aspektusa a Gördülő Tánccsoport.”

1. Annak alapján, amit az Interneten lehetett Önről olvasni, azt gondolom Ön alapjában véve nyitott egyéniség, kérem, javítson ki, ha nem így lenne. Milyen volt a kapcsolata az emberekkel a baleset előtt?

   Mindig is nyitott és érdeklődő voltam. Szeretem az embereket, ezen a baleset sem változtatott. Mosolygós vagyok, ami eleve egy pozitív dolog, így sokkal könnyebb kapcsolatokat építeni. Ide kívánkozik egy anekdota: Születésem után anyukám mindennap kivitt az udvarra levegőzni egy babakocsiban. Aki arra járt, benézett hozzám és én mindenkire azonnal vigyorogtam. A nagybátyám éppen ezért elnevezett „Vigyoritának” – ez a név a vigyor és a Rita összevonásából keletkezett.
   A baleset előtt óvónő voltam, ami olyan foglalkozás, ahol nyitottnak és mosolygósnak kell lenni. Én azt is éreztem mindig, hogy óvónőnek születtem. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, értek a nyelvükön és jó kapcsolatom volt a szülőkkel is.
   Aerobic oktatóként és a helyi televízió munkatársaként szintén olyan munkám volt, ahol emberekkel kerültem kapcsolatba és ahol a mosoly, a kedvesség és a nyitottság elengedhetetlen.

2. Mennyiben más az emberek viselkedése, stílusa Önnel, amióta székkel közlekedik, történt valami változás? Gondolok itt elsősorban azokra a barátokra, ismerősökre, munkatársakra, akikkel korábban is volt valamilyen kapcsolata és ma is van.

   Az emberek a balesetem előtt is szerettek, mert én is szerettem őket.
   Most is ezt érzem, bár egy pici változás azért van.
   Talán ebben a helyzetben a szimpátia mellett van egy kis sajnálat is. Ezt főleg a régi osztálytársak esetében érzem, akik ismertek járóként is.
   Az új kollégák így ismertek meg, így fogadtak el, nem nézik a széket, csak engem. Inkább csodálják az erőmet, a vidámságomat, mert azt gondolják, hogy ők nem lennének képesek kimászni a gödörből, pedig erre többen képesek, mint azt gondolnánk.

3. És mi a helyzet az átlagemberekkel, ha például ismeretlenként találkozik valakivel az utcán, vagy valamilyen intézményben. Segítőkészek az emberek?

   Általában igen, de reagálásuk is attól függ, hogy én hogyan fordulok hozzájuk. Természetesen, ha kedvesen kérem meg őket, akkor szívesen segítenek. Nagyon mufurc embernek kell lennie annak, aki elutasít, sok problémája lehet önmagával és a világgal.

4. Ön hogyan közlekedik? Vezet? Van saját, vagy családi jármű, amely segít Önnek a mindennapokban?

   Van jogosítványom, de ritkán vezetek. Bátrabbnak kellene lennem ezen a téren. Eléggé kiestem a gyakorlatból.
   Mindig megoldom valahogy a közlekedésem, ez szervezés kérdése.
   Sajnos a tömegközlekedési eszközöket nem tudom igénybe venni, mert nem akadálymentesek.

5. Mennyi ideig tartott, amíg – a történések valamilyen feldolgozása után – sikerült önmagát az új helyzetben elfogadnia. Ez nyilván nem ment könnyen… Ha nem akar erről beszélni, természetesen nem kérdezem, azonban sokak számára lehet tanulságos, hogyan lehet az embernek felnőttként egy teljesen új élethelyzet gátlásain túltennie magát?

   Nem volt könnyű. Eleinte nem is tudtam elfogadni ezt a megváltozott helyzetet, életet. Olyannyira nem, hogy anyukámat állandóan arra kértem, tolja el a kerekesszéket a látószögemből, hogy ne is lássam. Csak feküdtem az ágyon és nem vettem tudomást erről a helyzetről.
   Nem akartam, hogy bármi erre az állapotra emlékeztessen, ezért nem is engedtem jó ideig, hogy átalakítsuk a lakást.
   Kényszerpihenőnek tekintettem a helyzetet, és abban reménykedtem, hogy ebből a rossz álomból egyszer csak felébredek.
   De nem így történt. Teltek a hónapok, évek és nem javult semmi.
   Ekkor jött a Gördülő Tánccsoport ötlete, ami kihúzott a gödörből, legalábbis lelkileg, de azt is mondhatom, hogy fizikailag is, mert ennek köszönhetem azt, hogy megtanultam kerekesszékkel közlekedni, létezni, visszatérni a körforgásba.
   A többi aktív mozgássérült ember hatására fel mertem vállalni önmagamat így, ahogy vagyok.
   A tánccsoport ebben nagyon sokat segít nekem is és a többi tagnak is.

6. Mit tapasztal, milyen gátlásaink vannak nekünk Önökkel, mozgássérültekkel szemben?

   Egyre inkább érzem azt, hogy az egészségesnek tűnő emberek nyitnak a sérültek felé, de ehhez az kellett, hogy először mi nyissunk feléjük.
   A tánccsoport erre is jó.
   Akad azonban még olyan megnyilvánulás, hogy valaki elfordítja a fejét, vagy megpróbál átnézni rajtunk, vagy érezhetően sajnál, betegként kezel. Ezt nem szeretem.

7. Mit gondol, vajon miért van az, hogy az átlagember gyakran nem meri megkérdezni - vagy ha igen, ezt csak félve teszi -, hogy miben segíthet? Esetleg pont azért, mert nem tudjuk, hogy hogyan segíthetünk?

   Sokan nem tudják, hogyan segíthetnek. Félnek az ismeretlen, megváltozott helyzettől.
   Nekünk kell megismertetni ezt a világot, ami szintén ez a világ, mert együtt élünk, ezen a Földön. Eddig „eldugva” éltek a sérültek, ezért nem is volt mód arra, hogy az emberek elfogadják ezt a típusú másságot.

8. Talán stílusbeli problémák lehetnek? Az emberek nem tudják, nem bántják-e meg egy helytelen szóválasztással éppen azt, akinek segíteni szeretnének?

   A szóhasználat tényleg problémát jelent. Nincs megfelelő szó a sérülések fajtáira. A nyomorék pl. kifejezetten sértő szó, de sokan használják pejoratív értelmezés nélkül, csak úgy spontán. A mozgássérült szó hosszú, de most ez a legelfogadottabb, azonban nem érvényes a többi sérültre.
   Ha a jelző mellé odabiggyesztjük az ember szócskát, már lágyabbnak hat a kifejezés, pl. sérült ember.
   Engem tituláltak már nyomoréknak, de olyan ember mondta ezt, akitől ez számomra nem volt annyira sértő, mert ő a régi rendszerben élte le az élete nagy részét, és akkor még inkább ez a kifejezés volt a „divat”. Mi mondjuk magunk között, hogy „bénák”, de ezzel nem sértjük meg egymást.

9. Szeretném megkérdezni, mikor, miben, hogyan lehetünk úgy segítőkészek, hogy az ne tolakodó, bántó, hanem valóban segítő legyen?

   Ha akadálymentes lenne a környezetünk, akkor nem szorulnánk segítségre, mert élhetnénk az életünket úgy, ahogyan otthon tesszük. Otthon is egyedül vagyunk – legalábbis az aktív sérültek többsége – és nem szorulunk segítségre. Éppen az önállóság „visszakapása” tesz bennünket teljes értékű emberré újra egy súlyos baleset után. Ettől érezzük magunkat erősnek, magabiztosnak, ami mások szemében csodaszámba megy.

10. Ön mindig bátran megszólít valakit, akit nem ismer, ha esetleg valamilyen segítségre van szüksége? Vannak netán olyan szempontjai, amelynek alapján kiválasztja, hogy kit kérjen meg?

    Én éppen a nyitottságomnak köszönhetően bárkit leszólítok, ha szükséges. Gyors felmérést készítek az illetőről, és ennek megfelelően szólítom meg.

11. Bemutatkozójában olvastam, hogy van egy kislánya. Az internet révén azt is tudni lehet, hogy valamelyikőjük, - Sárai Rita Hódmezővásárhelyen - sportlövészettel is foglalkozik. Ön, vagy a lánya a sportoló?

    Én próbálkozom a sportlövészettel, de néhány hónapja Pestre költöztem, ott dolgozom, és a lövészet egy kicsit lemaradt.
    Keresnem kell egy edző helyet, amit még azért nem tettem meg, mert jelenleg lakást keresek. Ha megtaláltam, akkor majd újra elkezdem az edzéseket.

12. A férje Ön mellett maradt a baleset után?

    A baleset előtt elváltunk, de jó kapcsolatban maradtunk. A kórházban a volt férjem ült a folyosón, amikor műtöttek és mindennap bejött hozzám. Akinél a baleset történt, be sem jött, és nem is látogatott meg később sem. Az érdekesség az ebben a helyzetben, hogy őmiatta váltam el.

13. 1997 óta 10 év telt el. A lánya együtt él Önnel, Önökkel?

    Niki velem élt mindvégig, de mint fentebb említettem, néhány hónapja Pesten dolgozom, és csak hétvégén utazom haza. Niki anyukámmal maradt.
    Apukája Győrben él, ezért ritkán találkoznak, de el szokta vinni nyaralni, síelni és telefonon is tartják a kapcsolatot.

14. Milyen a családi munkamegosztás?

    Niki már nagylány, sok dologban tud segíteni.
    Mivel ő maradt itthon, pl. ő takarít, de anyukámmal jár vásárolni.
    Az ő igazi dolga most a tanulás.

15. Miután Ön egy különleges intézmény, - a Gördülő Tánccsoport - művészeti vezetője, biztosan jó rálátása van a férfi-nő kapcsolatokra, hiszen a Tánccsoport maga is egy, a kapcsolat-építési lehetőségek között. Hogy látja, nehezebb a kerekes székes emberek számára a kapcsolatteremtés, vagy esetleg – legalábbis a tánccsoporton belül – könnyebb?

    A kapcsolatteremtés nem könnyű feladat egy járó ember számára sem. Nem véletlen, hogy virágzó vállalkozás egy társkereső iroda. Ma az jellemzi inkább a társadalmat, hogy hiába vagyunk sokan, mégis rengeteg a magányos ember.
    A tánccsoport azonban tényleg módot ad arra, hogy kialakuljanak a párok. Nálunk is volt és van néhány kapcsolat.
    Már kisbabák is születtek a tánccsoportnak köszönhetően :-)
    Én is 5 évig éltem a táncospárommal.
    Egy kerekes-székes embernek szerintem könnyebb egy másik kerekes-székessel kapcsolatba lépni, mint egy járóval, mert hasonlóak a problémáik, jobban megértik egymást.
    Eddig így vélekedtem magamról is. Most azonban – 10 év után! – oldódik bennem ez a gátlás, és nem tartom elképzelhetetlennek egy járó emberrel a férfi-nő kapcsolatot. Erre is számos példa van az ismerőseim között. Ebben a „vegyes” kapcsolatban a járó félnek kell nagyon toleránsnak lenni.

16. Minden kerekesszékkel élő nem lehet tagja a tánccsoportnak. Így hát meg kell kérdezzem, hogy látja, milyen ismerkedési lehetőségei vannak a mozgássérülteknek akár a kerekes székesekkel, akár az épekkel? Az Ön baráti körében hogyan választanak a mozgássérültek, milyen szempontok alapján?

    Nekem több olyan kerekesszékes ismerősöm van, akinek járó a párja, de olyan is van, akinek kerekesszékes.
    Ismerkedni lehet a munkahelyen vagy egy bulin, ugyanúgy, mint járóként.
    Sok kerekesszékes dolgozik megváltozott képességűeknek fenntartott munkahelyen, ahol szinte csak sérült emberrel ismerkedhet meg, ahogy nálunk, a tánccsoportban is. Itt beszűkülnek a lehetőségek, de ha belegondolunk, a járó emberek is a környezetükből választanak párt maguknak – általában.

17. A humor az élet sava-borsa. Önök, ha egymás között vannak, elhangzik viccelődés, saját állapotukat illetően? Létezik ún. kerekesszékes humor?

    Szerintem igen. Magunkat pl. simán lebénázzuk. A humor számomra alapvető. Mindig szerettem és értettem is a humort :-).

18. Hogyan jött az ötlet, kinek az agyából pattant ki, az Önéből, minek az apropóján a Guruló Tánccsoport létrehozása?

    Egy rehabilitációs táborban vettem részt 2 évvel a balesetem után. Ennek a záró-buliján táncikáltunk néhányan, amikor a táborszervezők kitalálták, hogy alapítsunk egy tánccsoportot, olyat, ami külföldön már évek óta sikeresen működik. Ez a ’combi dance’. Ez azt jelenti, hogy járó versenytáncos táncol egy kerekes-székessel.
    Az első sikertelen óra után átvettem az irányítást. A baleset előtti táncos tapasztalataimat felhasználva készítettem a koreográfiákat.
    Nálunk csak kerekesszékes táncos van. Formációban táncolunk.
    Ahogy tanultam a kerekesszék használatát, úgy fejlődtek a koreográfiáim is.

19. Hogyan alakulnak ki a koreográfiák? Mi inspirálja Önt 1-1 fellépés megtervezésekor?

    Az első koreográfiám egy létező, korábbi táncom adaptálása volt, ami mindig bővült egy-egy új elemmel. Más zene, más tánc.
    Engem a zene inspirál. Ha meghallok egy jó zenét, akkor látom magam előtt a táncot, az alakzatokat, a mozdulatokat, amiket csak le kell rajzolni, írni. Na, azért nem ilyen egyszerű a dolog :-).
    Kezdetben könnyebb dolgom volt, mert sok új elemet ki lehetett hozni a kerekesszékből. Most már úgy érzem, hogy nehezebb új elemet kitalálni, hiszen 8 éve táncolunk, 3 órás repertoárunk van és minden táncunk más.

20. Nagyobb fellépések? Milyen típusú rendezvényeken vállalnak fellépést?

    Kezdetben felléptünk mindenhol, ahová csak hívtak, de ezt nem lehetett a végtelenségig vállalni. Nem fizettek semmit és az útiköltségünk nagyon sok volt, amit magunk fizettünk. A csapattagok az ország különböző részein laknak, így az utazás is fárasztó volt. Rengeteg időnk is elment, amit a családunktól vettünk el.
    Elhatároztuk, hogy kérünk fellépti díjat és meggondoljuk, hova érdemes elmenni. Ez nagyképűen hangzik, de miután annyi pénzünket és időnket felemésztett ez a tevékenység, muszáj volt drasztikusabb lépéseket tenni. Most fellépünk iskolákban, idősotthonokban, egyesületekben, városi rendezvényeken, ahol pályázatokon nyernek a műsorunkra pénzt.

21. Az elmúlt évek során melyik volt a legemlékezetesebb fellépésük és – adódik a kérdés – miért pont ez volt az?

    A legszínvonalasabb fellépésünk a Szépművészeti Múzeumban volt, az osztrák bálon. Bécsi keringőt és palotást adtunk elő.
    Ez a bál felejthetetlen mindannyiunk számára.
    Csodálatos élmény volt nyitótáncot táncolni a sok-sok exkluzív vendégnek.

Kedves Rita!
Köszönjük az interjút. Sok sikert kívánunk mind magánéletében, mind pedig a Tánccsoportban!

Azok a kedves olvasók, akik támogatni kívánják a Tánccsoportot az SZJA 1%-val, megtehetik a Gördülő Tánccsoport Alapítvány adószámának feltüntetésével: 18107597-1-41.

Forrás: http://www.mypin.hu (OSYNA)
2007.03.06.